Jesszusom, mit történt veled? Megrémítesz, ahogy kivágtad az ajtót, még a falak is beleremegtek! Te vérzel!

A mellkasodból tőrök állnak ki, levegőt is alig kapsz. Ahogy beleroskadsz a székbe, arcod elsápad. Az Istenért, mit segíthetek? Dolgomat feledve rohanok a törülközőért, kapkodok, össze-vissza jár a fejemben, mit is lehet ilyenkor tenni? Mit tehetek én érted, hogy elálljon a vérzésed? Ó, Istenem, most segíts meg! Szaladtamban magamhoz kapok még egy pohár vizet, hátha ez segít...

Rettegve rohanok vissza hozzád, remélve, hogy állapotod nem súlyosbodott. Zihálva lépem át a küszöböt, fogom a rongyokat, hogy a sebeidre tegyem. Eléd rogyva gondolkodom, mivel teszek jót... Hívom a mentőket!- ez cikáz a fejemben...és addig? Már kezemben a telefon, amikor rádnézek.

A szemedben nyugalom...csendben intesz a kezeddel. Tétován nézek rád, azt gondolva, biztosan nem vagy magadnál. A vizet eltolod magadtól, a törülközőkkel együtt. De akkor...? Össze vagyok zavarodva...

Dac gyúl bennem. Nem! Ezt nem engedhetem meg neked! Mit gondolsz? Segítenem kell neked! Ezért vagy itt! Vagy akkor miért épp ide jöttél? Miért, ha nem azért, hogy én segítsek neked??? Miért???

Lassan megfogod a kezemet. Pillantással mutatod, hogy minden rendben van. Hirtelen köhögés rázza meg mellkasodat, hogy fuldoklásoddal összefolyik sikoltásom, te szent Ég, miért nem hagyod, hogy segítsek?

Patakokban folyik véred, mégsem engeded, hogy tegyek bármit is. Tétovaságom erősítve bizonytalanságomat vergődve kavarog idegességemmel. Mégis...

Ahogy szemedbe nézek, azt érzem, hogy Te tudod, mit akarsz. Szemeid csendben mesélni kezdik, mi történt veled...pillantásom megakad ebben a szent "lélek"zetben, mozdulatlanságra dermesztve tenni akarásomat. Rebbenni sem merek. Mert amit mutatsz szememnek, tiszta gondolat, megálljt parancsoló...

Réges-régi történet, amit a szemedben látok...képek, történelem...

Egy másik életről mesélsz szemeddel. Méltóságos felsőségedről, aki akkor voltál, alattvalók ezrével. Nem könnyű sorssal, mert mindened megvolt. Kényelem, szolgák, béke. Asszonyok körülötted, amelyiket megkívántad, amikor..amit...

...eltakarva előled azt a gyötrelmes életet, melyet az emberek nap, mint nap éltek azért, hogy élelemhez jussanak...hogy a téli hidegben melengető tűz járja át otthonuk falait...hogy ruhát adjanak szakadt ruhájú gyermekeiknek...

fogalmad sem volt ezekről a dolgokról, mert gazdagságba születtél,ebben is éltél...

...de gyorsan eltelt ez az életed. Bársony felöltőd bordó csipkeszegélye lett hagyatékként a szegény gyerekek kukoricababáinak hajbavalója, melyet majd száz évvel később találtak a palota melletti falvak egyikében egy roskadozó viskónak szúvas szekrényében.

(Mert minden így múlik el.) Egykori fényét vesztve átalakul hasznos-haszontalan lommá, hogy a szívós anyaföld,- mint nyálunk a szánkban hasznossá emésztve ételünket- hasznos-haszontalan tápanyaggá homogenizálja azt.

Így múlt el pompázatos életed, hogy visszanemesülve a földdel aztán új életre sarjadj egy sejtként egy másik anya méhében. Hogy eztán hová születtél mind nem érdekes, de benned maradt az a tudat, az a büszkeség, az a vágy...ami folyton szít téged, lázít.

Ezt mutatják szemeid képei. Miért mutatod mindezt nekem? Szemem lesütöm, szégyenlem magam azért, amit látok. Ez a te sorsod, hogy jövök én ahhoz, hogy mindezt lássam? Mit tehetek neked, érted? Ha sebet kezelni nem engedsz, akkor mit tehetek?

Ujjaid megrebbennek, fel kell néznem a szemedbe...mást nem kérsz. Ezért jöttél.

Ez életed hozta meg a kínokat. Szép sorban adva a kínokat, pofonokat, tőröket.

Ezt akarod...És én lassan megértem, mi szél hozott hozzám. Ahogy nézlek, elkezdem megérteni az összefüggéseket az életedben. Valahogy mindenre kerül magyarázat, ok. Hogy minden, ami ez életedben történt, az válasz egy előző történésre. Hogy azért nem működik egy kapcsolatod, hiába próbálod, annak oka, hogy AKKOR...akkor egy asszonyt nem vettél észre bársonyhintódból, amikor enni kért tőled (ilyen dolgokon múlnak kapcsolatok??)...óóóó kérlek, nem akarlak elítélni...hogy tudok én ezen segíteni?

Látom az összes sebed életét, hogy került oda és miért van ott mindig.

Aztán mutatsz az ujjaddal egy sebet. A nyakad mellett látom a tőrt is, de mintha halványabb lenne a többinél, pedig mikor jöttél ez is vérzett...

A szemedben lévő aprócska könnycseppben látom viszont magam. Miért mutatsz tükröt? Talán én okoztam azt a sebet? Én szúrtam tőrt a nyakad mellett a húsodba? Aztán hirtelen bevillantod szemembe a képet, mit tettem...mikor okoztam...egyszer...le sem merem írni, akkora szégyen ez nekem...

Nincs bennem kétely, mert amit mutattál, annyira valóságos...

Ó te Szent Ég...mit követtem el... Amilyen halványan látom a tőrt, olyan élesen rajzolódik ki most az elmémben az ok...mit tehetek azért, hogy megbocsáss?

Kinyújtod a kezed felém.

Most már én kérem, kérlek fogd meg a kezem. Kérlek segíts nekem. Kérlek, mutass nekem utat, hogy kell.

Két kézzel kapaszkodok a kezedbe. Arcunkon könny csorog, zokog a lelkem...

Időtlen pillanatok telnek el egymás szemében.

Most kezdem érteni...

Csak rajtunk múlik, hogy ezek a sebek eltűnnek heg nélkül, vagy elmélyülnek, kráternyi lyukat hagyva tátongva lelkünkben. Csak rajtunk. Béke kezd lelkembe térni. Igen, ez a helyes út. Így tudok segíteni neked.

Már nincs ott a tőr, ami belőled állt ki, heg sincs, a helyén a bőröd kisimult, gyönyörű és fényes.

A szótlan csend méltóságteljes pillanattá változik...olyan szép ez így...megbocsájtottál.

Ez hát az Út....Köszönöm.

Rád nézek. Menned kell. Bár még sok tőr áll ki belőled, te már nézel új célod felé...

a következő sebedet begyógyítani...milyen erős lélek vagy...

...aki elé mer állni sérelmeinek...alázattal...

Ezer sebből vérzem magam is, tudom. Ahány ember annyi sérelem, annyi karcolás, annyi szúrás. Tehát ha ezek válaszra találnak, akkor lehullanak a tőrök és eltűnnek a hegek.

De hogy láthatok meg így életösszefüggéseket, hogy tudnék más szemébe üzenni, mint te? Hogy?

Szemedet csukva tartva kezemet a mellkasomra helyezed...

így...az érzéseimmel...a megérzéseimmel...a szívemmel, a lelkemmel...az alázatommal... 

 rám nézel: - Érted, amit mutatni akarok?

Bólintok...

de ehhez mennyi csend kell, mennyi odafigyelés, mennyi önfigyelem...

Bár a legszebb lenne, ha nem karcolna többé a szó, a tett és nem karcolnék többé senkit szavaimmal, tetteimmel.

Lehetséges volna? Vajon létezik e béke háború nélkül? Ahogy szomorúságot az öröm követi, vagy a hegyet a völgy?
Mint egy sinus görbe...

Tudnánk e teljes közönnyel élni, mint egy egyenes vonal? Vajon élet volna e az?

Szép az élet...

minden görbéjével, hullámával, fent-és lentjével...

csak lennék bölcsebb...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.