Folyton duzzog. Nem tudok jót tenni neki. Ha igyekszem, akkor se.

Hajnalban ébresztett fel egy gondolat, mikor épp a párnám szegletében álmodtam. Tisztán és hangosan kukkantott be a fejembe, pedig még szerettem volna kicsit ott maradni, hogy befejezzek egy fontos pillanatot, de mint tudjuk, az álom sehonnanjött, kitudjahovátart...

-Érkezem!...

Azon tűnődtem álmos szemmel, hogy melyik gyermekem keltett fel, de csend volt a szobákban. Közben az ébresztőn is megszólalt halkan a zongoralecke, finoman tudtomra adva, hogy menjek a hajnali boltba, mert a kiflik már mocorognak a tálcán, hogy odakanyarodhassanak a fiaim tányérjaira.

Lila köntösömben kiosontam a konyhába, hogy a teraszra néző ablakon keresztül lássam, milyen időt szánt számunkra a mai nap...és közben tűnődtem a szón:......Érkezem!...honnan jött...kitől is...

Közben halk zajra lettem figyelmes. Felhőbéli műhelyem felől érkezett a nesz, kíváncsian indultam el az ajtó felé. Bent a szobában csend volt, egy darabig nézelődtem, aztán vállat vonva kifelé indultam.

Akkor megszólalt a hang:

-Megérkeztem.....!!

Picike gyerekhangocska volt, röpke kacaj kísérte beköszöntét. Hátrafordultam és felnéztem.

Kis kócos hajú kisfiú üldögélt a felhőn, talán akkora volt, mint egy nagyobb pirospaprika. Fején picike korona, zöld kis cipője, sárga nadrágja, piros ruhácskája- mind nemezből.

-Leveszel?- kérdezte. Tétova mozdulatom láttán nagyot sóhajtott, elrugaszkodott és lehuppant az asztalomon tornyosuló gyapjú halmokra. - Gondoltam! Olyan nehéz a felnőttekkel!

Zegzúgos műhelyemnek a plafonja a csillagos ég, pár hete gondoltam arra, hogy felhőket szeretnék magam fölé...

...hogy majd azokból fogok szakítani, ha mosogatószivacsra, vattacukorra, parókára, fürdőhabra, párnatömő anyagra...vagy esőre lesz szükségem(?), ilyesmikre...

Minden eshetőségre.

Nem sötéten tornyosuló, viharosakat...,hanem bárányfelhőket.

Mert egyszer a déli szél hozott egy picinyke gomolyfelhőt a közelgő hidegfront előszeleként...mikor épp agyaggal dolgoztam. Az asztalom fölé fújta és mielőtt tovaoszlott volna, vicces hangulatomban csippentettem belőle egy darabot.

Hogy el ne illanjon, úgy, agyagos kézzel finoman hengergetni kezdtem körbe-körbe. Mikor éreztem, hogy gombóccá válik, letettem az asztalra. Mire észrevettem, a fagyalbokorral kuncogva ölelték át egymást. A véletlenből így születtek meg a felhőpamacsos kék színű szőlőszemek.

(https://www.facebook.com/photo.php?fbid=228257567225697&set=a.626648370719946.1073741831.100001243660296&type=3&theater)

Aztán eszembe jutott, hogy készíthetnék gyerekeket, babákat, bábukat.

Nem lehet nagy ügy...

Csak hengergetni, vagy böködni kell a tűvel a gyapjút és összeáll. Olyanná, amilyenné akarom.

Gondoltam, ennyire egyszerű...

Mikor elegendő felhő gyűlt egemre, felnéztem az égre és első lépésben sorolni kezdtem a tulajdonságaikat:

ilyen magas..., ilyen hajú..., ekkora magasságú,...ne legyen dacos, fintorgó, hümmögős, bömbölő, akkorisakaromos, viszont legyen engedékeny, szófogadó, békés....igen, ilyesmikre gondoltam.

Bárányfelhőből báránygyermekek. Békésen egyetértve bégetők.

Egy darabig sikerült is.

A múlt héten egy kislányt készítettem zöld szoknyácskával, kezében rózsával, filigrán szelídséggel.
Hosszú lábacskái táncra is perdülhetnének, olyan bájos lett.

Aztán jött egyik nap Verácska és Emmácska, nekik is születtek tündérlánykák. Szép, hosszú szoknyája virágokkal, a másik fűcsomók közt üldögélő kedves.

De ilyet még nem pipáltam.

Nem volt a felhőkkel olyasfajta egyezményes szerződésem, miszerint némelyik gyerekecske magától fog kiugrani a felhők közül, ide, a munkaasztalomra. És főleg nem olyat, aki már korán reggel zsörtölődik velem...

Ő közben csípőre tett kézzel (ez a mozdulat lett a legjellemzőbb rá közös életünk során) járkált az asztalomon, nézegetve a színes habos felhőket, amikbe belepottyant.

-Hm...! Nagyon szép színeid vannak,- aztán végignézett magán- de olyan szép színű ruhája, mint nekem, egyikőjüknek sincs. - ezt már az elkészült gyerekekre értette, akik ott üldögéltek szépen sorban. 

- Tudsz készíteni nekem egy másik ruhát?- kérdezte, míg én óvatosan leereszkedtem a székre az asztal mögé.

- Hogy érted?- néztem rá kérdőn- hisz az előbb még dícsérted a ruhádat.

- Iiiigen...de szeretnék egy másikat is. Ebben olyan vagyok, mint egy lány. Szeretnék egy fűzöld nadrágot és egy kis kabátot, kéket. Láttam ott fent a felhők között egy szép színt, ha felteszel oda, lehozom neked. Vagy tudod mit? -folytatta- szeretnék egy barátot. Kérek egy barátot. Egy olyat, mint én vagyok.

Ez nekem kora reggelre kicsit sok volt, amúgy is sürgetett az idő, kelteni kell a fiúkat és még fel sem öltöztem. Meg lehet, hogy fel sem keltem, csak álmodom azt, hogy lila köntösben itt üldögélek. Mindegy, gondoltam, most nincs időm ezzel a problémával foglalkozni, lényeg, hogy öltöznöm kell. Felálltam, de kis betolakodóm rám nézett:

-Nem válaszolsz? Hát....elmész?

Láttam, hogy ha álmodom, akkor is válaszolnom kell.

-Figyelj kicsi, nekem most dolgom van, arra kérlek, ülj le picit, szépen csendben és várj meg, amíg visszaérek. Jó? Akkor megbeszéljük.

Megértően bólintott, leült a tűpárna mellé és fejét csóválva rugdosni kezdte a cérnagurigát...- Mindig csak várni...mindig...-hümmögött, ahogy távolodtam.

Első utam a hálószobába vezetett. Gondoltam megnézem, alszom e még. Ha ott alszom, akkor nyilván álmodom. Odaérve az ágyam üres volt. Tehát ébren vagyok.

Vagy...

Azt álmodom, hogy felkeltem...nah, hagyjuk. Ha sokat gondolkodom ezen, a fiúk elkésnek a dolgukról.

Magamra kaptam a farmeromat, és egy pólót, feltettem a reggeli kávét. Tettem fel vizet forralni teának, a fürdőben gyorsan kifestettem a szemem, a hajamat feltupíroztam (így nem tűnik kócosnak dauerolt hajam, ami ráadásul már őszül is), nyakamra tekertem egy nagy sálat és már szaladtam is. Arra nem is akartam gondolni, hogy a kis kócos gyerekecske mit csinálhat a szobámban.

A fiúk elindultak iskolába, oviba, én tányérra tettem pár kekszet, a fiúk konyhajátékai között talált csészébe teát öntöttem és felvittem a műhelybe.

Elképedtem azon, amit láttam.

Kis fiúcskám bekukkantott a műhely szegletében lévő házikóba, melynek megszámlálhatatlan sok ajtaja van. A csendes, nyugodt sarok, mely pihenést biztosít az olyan teremtményeknek, mint a gesztenyelegény, a sziromkisasszony, a termésbábu, az agyagkígyó, a sóliszt-gyurma táncosok- most inkább egy belvárosi bevásárlóközpontra hasonlított.

-Mi történt kedveseim?- kérdeztem a kis lakóimtól, közben szigorú pillantást vetve kócos fiúcskámra- mit tettél, hogy mindenki egyszerre beszél, ki-be járkál a házikóban?

A fekete papírmasé cica nyújtózkodott elém: -El sem tudod képzelni, milyen helyes ez a fiúcska- szólt- képzeld, annyi viccet mesélt nekünk, hogy belefájdult a szám a nevetésbe.

Kis kócoskám lábát lógatva ült a váza tetején, kapaszkodva egy ott felejtett száraz virágba, aminek vize már rég elpárolgott. Csak nézett rám fejét félrebillentve és megkérdezte:

- Megvarrod a barátomat?

Olyan kedvesen nézett rám, hogy nem tudtam nem mosolyogni.

-Jó. Varrok neked. Egy feltétellel. Ha megfésülhetlek.

Száját félrehúzta, majd lassan lemászott a vázáról a ragasztószalagokon keresztül,

elém sétált és azt mondta:

- Akkor ne varrj nekem barátot.

Ezzel csípőre tett kézzel (mondom, folyton ezt csinálja) hátat fordított nekem.

A műhely lakói egyszerre csendben maradtak és kérdőn néztek rám. Nézésük elárulta, hogy mit gondolnak rólam.

Miért néztek így rám? Dehát én nem akarok egyebet, mint kicsit rendbe szedni szélfújta külsejét...hogy kicsit rendezettebbnek tűnjön itt mellettem...

Még kérdőbben néztek rám. Miért akarok megváltoztatni, vagy szerintem "jó"-vá változtatni valakit, aki azt nem akarja?

Hirtelen bűntudatom támadt. Valamit rosszul csinálok?

Én csak...

Hirtelen ébredek rá, hogy kis hercegem dacos, fintorgó, hümmögős, bömbölő, akkorisakaromos...pont, ahogy kitaláltam, hogy milyet NEM akarok látni gyermekemben.

De...

Kedvesen mosolyog, ami lehengerel, állandóan csacsog, amit imádok. Nem segít, csak akkor ha lát benne értelmet (de akkor mellbedobással), érdekből akar elkísérni valahová, esti puszi nélkül nem tud elaludni, rendetlenség van körülötte, viszont pontosan tudja, hogy melyik kacat melyik parkettaszegélyben porosodik, és szereti a testvéreit. Nem úgy ahogy én szeretném, hanem pontosan úgy, ahogy ő szeretné.

- Megvarrom a barátodat.- döntöttem el (ennyit a következetességről) - és ha nem akarod, akkor nem fésüllek meg. Nincs feltétel. Szükséged van egy barátra.

Néhány nappal később a teraszon fontam a szőlővessző koszorúkat, csipkebogyó ágakat és kukoricacsuhé rózsákat tűzködtem mellé, mikor kis hercegem leült mellém a farakásra. 

-Mit készítesz? Talán kosarat fonsz?

- Nem, koszorúkat készítek a temetőbe a sírokhoz és adventre- feleltem és ránéztem.

A szavam is elakadt, mikor megláttam, hogy hajszálai a kócos szénaboglya helyett rendezetten szálra fésültek a fején.

- Te megfésülködtél?

Rámnézett, fújt egyet a levegőbe, felállt és vörös arccal felsétált a farakás tetejére.

 Tudom mi történhetett.

Szerintem észrevette, hogy az asztalomon készül valaki...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.