Folyton duzzog. Nem tudok jót tenni neki. Ha igyekszem, akkor se.

Hajnalban ébresztett fel egy gondolat, mikor épp a párnám szegletében álmodtam. Tisztán és hangosan kukkantott be a fejembe, pedig még szerettem volna kicsit ott maradni, hogy befejezzek egy fontos pillanatot, de mint tudjuk, az álom sehonnanjött, kitudjahovátart...

-Érkezem!...

Azon tűnődtem álmos szemmel, hogy melyik gyermekem keltett fel, de csend volt a szobákban. Közben az ébresztőn is megszólalt halkan a zongoralecke, finoman tudtomra adva, hogy menjek a hajnali boltba, mert a kiflik már mocorognak a tálcán, hogy odakanyarodhassanak a fiaim tányérjaira.

Lila köntösömben kiosontam a konyhába, hogy a teraszra néző ablakon keresztül lássam, milyen időt szánt számunkra a mai nap...és közben tűnődtem a szón:......Érkezem!...honnan jött...kitől is...

Közben halk zajra lettem figyelmes. Felhőbéli műhelyem felől érkezett a nesz, kíváncsian indultam el az ajtó felé. Bent a szobában csend volt, egy darabig nézelődtem, aztán vállat vonva kifelé indultam.

Akkor megszólalt a hang:

-Megérkeztem.....!!

Picike gyerekhangocska volt, röpke kacaj kísérte beköszöntét. Hátrafordultam és felnéztem.

Kis kócos hajú kisfiú üldögélt a felhőn, talán akkora volt, mint egy nagyobb pirospaprika. Fején picike korona, zöld kis cipője, sárga nadrágja, piros ruhácskája- mind nemezből.

-Leveszel?- kérdezte. Tétova mozdulatom láttán nagyot sóhajtott, elrugaszkodott és lehuppant az asztalomon tornyosuló gyapjú halmokra. - Gondoltam! Olyan nehéz a felnőttekkel!

Zegzúgos műhelyemnek a plafonja a csillagos ég, pár hete gondoltam arra, hogy felhőket szeretnék magam fölé...

...hogy majd azokból fogok szakítani, ha mosogatószivacsra, vattacukorra, parókára, fürdőhabra, párnatömő anyagra...vagy esőre lesz szükségem(?), ilyesmikre...

Minden eshetőségre.

Nem sötéten tornyosuló, viharosakat...,hanem bárányfelhőket.

Mert egyszer a déli szél hozott egy picinyke gomolyfelhőt a közelgő hidegfront előszeleként...mikor épp agyaggal dolgoztam. Az asztalom fölé fújta és mielőtt tovaoszlott volna, vicces hangulatomban csippentettem belőle egy darabot.

Hogy el ne illanjon, úgy, agyagos kézzel finoman hengergetni kezdtem körbe-körbe. Mikor éreztem, hogy gombóccá válik, letettem az asztalra. Mire észrevettem, a fagyalbokorral kuncogva ölelték át egymást. A véletlenből így születtek meg a felhőpamacsos kék színű szőlőszemek.

(https://www.facebook.com/photo.php?fbid=228257567225697&set=a.626648370719946.1073741831.100001243660296&type=3&theater)

Aztán eszembe jutott, hogy készíthetnék gyerekeket, babákat, bábukat.

Nem lehet nagy ügy...

Csak hengergetni, vagy böködni kell a tűvel a gyapjút és összeáll. Olyanná, amilyenné akarom.

Gondoltam, ennyire egyszerű...

Mikor elegendő felhő gyűlt egemre, felnéztem az égre és első lépésben sorolni kezdtem a tulajdonságaikat:

ilyen magas..., ilyen hajú..., ekkora magasságú,...ne legyen dacos, fintorgó, hümmögős, bömbölő, akkorisakaromos, viszont legyen engedékeny, szófogadó, békés....igen, ilyesmikre gondoltam.

Bárányfelhőből báránygyermekek. Békésen egyetértve bégetők.

Egy darabig sikerült is.

A múlt héten egy kislányt készítettem zöld szoknyácskával, kezében rózsával, filigrán szelídséggel.
Hosszú lábacskái táncra is perdülhetnének, olyan bájos lett.

Aztán jött egyik nap Verácska és Emmácska, nekik is születtek tündérlánykák. Szép, hosszú szoknyája virágokkal, a másik fűcsomók közt üldögélő kedves.

De ilyet még nem pipáltam.

Nem volt a felhőkkel olyasfajta egyezményes szerződésem, miszerint némelyik gyerekecske magától fog kiugrani a felhők közül, ide, a munkaasztalomra. És főleg nem olyat, aki már korán reggel zsörtölődik velem...

Ő közben csípőre tett kézzel (ez a mozdulat lett a legjellemzőbb rá közös életünk során) járkált az asztalomon, nézegetve a színes habos felhőket, amikbe belepottyant.

-Hm...! Nagyon szép színeid vannak,- aztán végignézett magán- de olyan szép színű ruhája, mint nekem, egyikőjüknek sincs. - ezt már az elkészült gyerekekre értette, akik ott üldögéltek szépen sorban. 

- Tudsz készíteni nekem egy másik ruhát?- kérdezte, míg én óvatosan leereszkedtem a székre az asztal mögé.

- Hogy érted?- néztem rá kérdőn- hisz az előbb még dícsérted a ruhádat.

- Iiiigen...de szeretnék egy másikat is. Ebben olyan vagyok, mint egy lány. Szeretnék egy fűzöld nadrágot és egy kis kabátot, kéket. Láttam ott fent a felhők között egy szép színt, ha felteszel oda, lehozom neked. Vagy tudod mit? -folytatta- szeretnék egy barátot. Kérek egy barátot. Egy olyat, mint én vagyok.

Ez nekem kora reggelre kicsit sok volt, amúgy is sürgetett az idő, kelteni kell a fiúkat és még fel sem öltöztem. Meg lehet, hogy fel sem keltem, csak álmodom azt, hogy lila köntösben itt üldögélek. Mindegy, gondoltam, most nincs időm ezzel a problémával foglalkozni, lényeg, hogy öltöznöm kell. Felálltam, de kis betolakodóm rám nézett:

-Nem válaszolsz? Hát....elmész?

Láttam, hogy ha álmodom, akkor is válaszolnom kell.

-Figyelj kicsi, nekem most dolgom van, arra kérlek, ülj le picit, szépen csendben és várj meg, amíg visszaérek. Jó? Akkor megbeszéljük.

Megértően bólintott, leült a tűpárna mellé és fejét csóválva rugdosni kezdte a cérnagurigát...- Mindig csak várni...mindig...-hümmögött, ahogy távolodtam.

Első utam a hálószobába vezetett. Gondoltam megnézem, alszom e még. Ha ott alszom, akkor nyilván álmodom. Odaérve az ágyam üres volt. Tehát ébren vagyok.

Vagy...

Azt álmodom, hogy felkeltem...nah, hagyjuk. Ha sokat gondolkodom ezen, a fiúk elkésnek a dolgukról.

Magamra kaptam a farmeromat, és egy pólót, feltettem a reggeli kávét. Tettem fel vizet forralni teának, a fürdőben gyorsan kifestettem a szemem, a hajamat feltupíroztam (így nem tűnik kócosnak dauerolt hajam, ami ráadásul már őszül is), nyakamra tekertem egy nagy sálat és már szaladtam is. Arra nem is akartam gondolni, hogy a kis kócos gyerekecske mit csinálhat a szobámban.

A fiúk elindultak iskolába, oviba, én tányérra tettem pár kekszet, a fiúk konyhajátékai között talált csészébe teát öntöttem és felvittem a műhelybe.

Elképedtem azon, amit láttam.

Kis fiúcskám bekukkantott a műhely szegletében lévő házikóba, melynek megszámlálhatatlan sok ajtaja van. A csendes, nyugodt sarok, mely pihenést biztosít az olyan teremtményeknek, mint a gesztenyelegény, a sziromkisasszony, a termésbábu, az agyagkígyó, a sóliszt-gyurma táncosok- most inkább egy belvárosi bevásárlóközpontra hasonlított.

-Mi történt kedveseim?- kérdeztem a kis lakóimtól, közben szigorú pillantást vetve kócos fiúcskámra- mit tettél, hogy mindenki egyszerre beszél, ki-be járkál a házikóban?

A fekete papírmasé cica nyújtózkodott elém: -El sem tudod képzelni, milyen helyes ez a fiúcska- szólt- képzeld, annyi viccet mesélt nekünk, hogy belefájdult a szám a nevetésbe.

Kis kócoskám lábát lógatva ült a váza tetején, kapaszkodva egy ott felejtett száraz virágba, aminek vize már rég elpárolgott. Csak nézett rám fejét félrebillentve és megkérdezte:

- Megvarrod a barátomat?

Olyan kedvesen nézett rám, hogy nem tudtam nem mosolyogni.

-Jó. Varrok neked. Egy feltétellel. Ha megfésülhetlek.

Száját félrehúzta, majd lassan lemászott a vázáról a ragasztószalagokon keresztül,

elém sétált és azt mondta:

- Akkor ne varrj nekem barátot.

Ezzel csípőre tett kézzel (mondom, folyton ezt csinálja) hátat fordított nekem.

A műhely lakói egyszerre csendben maradtak és kérdőn néztek rám. Nézésük elárulta, hogy mit gondolnak rólam.

Miért néztek így rám? Dehát én nem akarok egyebet, mint kicsit rendbe szedni szélfújta külsejét...hogy kicsit rendezettebbnek tűnjön itt mellettem...

Még kérdőbben néztek rám. Miért akarok megváltoztatni, vagy szerintem "jó"-vá változtatni valakit, aki azt nem akarja?

Hirtelen bűntudatom támadt. Valamit rosszul csinálok?

Én csak...

Hirtelen ébredek rá, hogy kis hercegem dacos, fintorgó, hümmögős, bömbölő, akkorisakaromos...pont, ahogy kitaláltam, hogy milyet NEM akarok látni gyermekemben.

De...

Kedvesen mosolyog, ami lehengerel, állandóan csacsog, amit imádok. Nem segít, csak akkor ha lát benne értelmet (de akkor mellbedobással), érdekből akar elkísérni valahová, esti puszi nélkül nem tud elaludni, rendetlenség van körülötte, viszont pontosan tudja, hogy melyik kacat melyik parkettaszegélyben porosodik, és szereti a testvéreit. Nem úgy ahogy én szeretném, hanem pontosan úgy, ahogy ő szeretné.

- Megvarrom a barátodat.- döntöttem el (ennyit a következetességről) - és ha nem akarod, akkor nem fésüllek meg. Nincs feltétel. Szükséged van egy barátra.

Néhány nappal később a teraszon fontam a szőlővessző koszorúkat, csipkebogyó ágakat és kukoricacsuhé rózsákat tűzködtem mellé, mikor kis hercegem leült mellém a farakásra. 

-Mit készítesz? Talán kosarat fonsz?

- Nem, koszorúkat készítek a temetőbe a sírokhoz és adventre- feleltem és ránéztem.

A szavam is elakadt, mikor megláttam, hogy hajszálai a kócos szénaboglya helyett rendezetten szálra fésültek a fején.

- Te megfésülködtél?

Rámnézett, fújt egyet a levegőbe, felállt és vörös arccal felsétált a farakás tetejére.

 Tudom mi történhetett.

Szerintem észrevette, hogy az asztalomon készül valaki...

Láttad a kis kapukat oldalt a kerten túl?

 Szeretnéd tudni hogy kiknek épültek ezek a tündérrózsával befuttatott színes belépők?

Lakójuk egyéniségével kipingált szolid és kevésbé szolid színűek,

 csíkosak, pöttyösek, kockásak (és kerekek, mint Gombóc Artúr csokoládéja)?

A megrepedezettek, festékekopottak és áttetszőek?

Az álmoknak. 

Igen, itt, a felhők felett...

Az álmok festik a kapukat tetszésük szerint. Az öreg, megkopott ajtócskák hiába vesztették színűket rég, fakó vágyaikkal éppúgy léteznek, mint a többiek.

Várnak, mint az áttetszőek is, ahol az álmok nyitottak, bárki láthatja titokzatosság nélkül.

Van egy közös dolog bennük. Remélnek. Szűnni nem akaróan.

Ha valaki álmodik, akkor megcsörren a kapun a pici kulcs és az álom beoson rajta. Szerettél volna bekukkantani némelyikbe? Igen, én is...nagyon. Izgalmas dolog belátni egy álomba (egy elcsípett becsukódó pillanatban) bár nem illik...és még izgalmasabb részt venni valaki álmának megvalósulásában, ha kéri azt.

 Gyere, ülj ide mellém. Szeretnél egy ilyen lakot? Ahogy én is annak idején. Akkor...

Egészen fiatal lány voltam, még anyám is élt. Hatalmas kőből épített házban, fogadósok életét élve, túrabotos zarándokok társaságában. Nyaranta, árnyékos délutánonként a magas kőbástya tetején üldögélve lógattam a lábamat, a mélyen fekvő kertben nyírfákkal, lapos kővel kirakott ösvénnyel a lakhelyünkig.

Ilyen helyen éltem.

Pedig volt dolgom bőven, segítenivalóm, tanulnivalóm...de szerettem ezt a helyet.

Egészen addig, amíg anyám be nem engedte az útkészítő mestereket a kapun...és a lapos kővel kirakott ösvényt a kertben fekete kátránnyal nem töltötték fel...

Szegény mesterek...

...nem ők tehetnek róla. De a csúnya kátránycsík gyászszalagként tekeredett fel életem békéjére, fekete csíkot hagyva lelkemen. Hamarosan be is fejeződött gyermekéletem. Egy sorsdöntő pillanattal eldőlt-, melynek nem voltam tanúja, csak utómunkás része-, hogy anya nélkül, otthon nélkül kell új álmokat építenem magamnak. (Köszönöm a családomnak, hogy velem voltak akkor)

Azóta kutattam egy ilyen hely, - egy ilyen békés hely után, ahol csend van, tér a gondolatnak...

Aztán egyszer álmomban megláttam a felhők felett ezt a milliónyi apró odút, melyekből mosolygós álmok szöktek ki és be...

Tátott szájjal álltam és a szememből könnyek csorogtak...Annyi év keresgélés, vakvágány után...

...annyi helyen építettem már álmot, annyi helyen próbáltam gyökeret verni, szilárd trezort biztosítani terveimnek, vágyaimnak, reményeimnek...

...lehetséges volna, hogy ez az a hely?

Lehetséges volna hogy ilyen egyszerű a magyarázat?

Hogy itt a helye álmaimnak?

...itt? Az ÁLMOK mellett?

"...sose láttam még olyan tisztán, hogy milyen messze vagyok a céltól, mint amikor ott álltam előtte..."/Gattaca/

Egészen megszédültem a látványtól. Ez nekem miért nem jutott előbb eszembe? Hány év, mennyi energia ment el a keresgélésre?

Itt kell otthont teremtenem álmaimnak.

Első gondolatként az jutott eszembe, hogy falakat kell építenem (milyen az ember, rögtön védelmi vonalat húz). De hát meg kell védenem magamat...(ugyan kitől, itt, ezen a helyen...?) 

A gondolatra körülöttem finom búra kezdett körvonalazódni. Csodálkozva oldalra néztem, eszembe jutott egy szép kacskaringós motívum, amit egy festményen láttam, gondolva azt, milyen szépen illene ide...mire a vonalak elkezdtek megrajzolódni, finom gyöngyház színbe szövődve feltekeredni.

Azóta nagyon sok álmomban jártam ezen a helyen, mindig ideálmodva egy szép kis szekrényt, lámpát, üldögélő karosszéket, fotelt, kis kertet a fűszereimmel, tavat édes férjemmel, papírsárkányt gyerekeimmel...

Tudod, ez egy olyan hely, ahol bármit lehet álmodni, mert minden teljesül.

 Bármit.

Sajnos ez nem mindig jó.

Félelmeink ugyanúgy álmok, ahogy terveink és vágyaink is. Gondolatokban csúcsosodva teremtő erőként valósul meg előbb, vagy utóbb, ezért csak egy jó tanács útravalónak, amit hosszú évek alatt tapasztaltam meg:

Csak óvatosan...élni is kell velük, nem csak megteremteni őket.

És ha félelmek szülik gondolataidat, csak engedd át magadon.

Engedd el, mint egy olyan költözést egy távoli földrészre, amiről tudod, hogy igazából sosem mennél el, mert valahol pontosan tudod, hogy szeretsz itt élni.

Úgy beszélek, mintha nekem ezek a dolgok már mennének.

Ez a sok vágy......itt a bibi nálam is...

jön a Titok azzal, hogy... minden a tiéd lehet, csak engedd el...(de ha elengedem és megkapom, akkor megint van valamim, amit féltenem kell), vagy a buddhizmus mondja:....engedd el a vágyaidat...(ez megy a legnehezebben). Hiába.

A bölcs nem vágyik. Hanem elengedi természetszerűen, amikor megkapja azt, amire nem is vágyott, azzal, hogy elajándékozza azt...mennyire kerek ez így nem?

Továbbadja nem létező vágyának teremtményét, hogy más őrizgesse félelemmel... Ha a másik is bölcs, ő is tovább ajándékozza, mert hiszen ő sem vágyott rá. Akkor más se történne a földön, mint körbeajándékozás.

Felnevetsz...

Az élet körforgásában valóban nem is történik más, ha akarod, ha nem, tovább fogod adni, amid van, nincs vita...- mondod és milyen igazad van.

Az ember birtokolni akar, élvezni, és szenvedni attól, mi mindent nem kapott még meg az élettől...

Újra és újra az jár a fejemben, hogy bár lennék bölcsebb.

Norbi írta múltkor, hogy bölcsebb vagyok, mint hinném...ahogyan mindenki bölcsebb, mint hinné.  Jó volna ennek tudatosabb tudatában lenni.

Tudod,

itt ha kedve szottyan álmomnak, időnként kiszökik a kapun kívülre, a zöld ligetbe, ahová sokan kijárnak

és meghallgatom más álmok történetét.

A múltkor Piros mesélt egy nagyon szépet a mama kamrájáról (úgy, ahogy én sosem tudnám).

Bárcsak te is hallhatnád.

Kedves Piros, elmeséled újra?

Addig menj csak nyugodtan, keresd meg álmaid odúját.

Egy helyet itt valahol, ahol tetszik neked.

Csak ülj le...

és álmodj...

Ja és cseppet se félj, hogy eltűnik mindez, amit itt látsz.

Van elég álmunk. Száz életre elegendő.

Én meg nekilátok a gyerekekkel kőműveskedni. A maradék porfix falazóelemeket fogunk vésővel és fareszelővel kimélyíteni. Az épp készülő borospincére lesznek stukkódíszek. És lehet, hogy csinálunk mécsestartókat is. Meglátjuk. 

Ui.: Mariannak a napokban sétálva láttam egy csendes volt és hívogató helyet nem messze tőlem. Alkalmas lenne építkezésre...ha gondolod.

Jesszusom, mit történt veled? Megrémítesz, ahogy kivágtad az ajtót, még a falak is beleremegtek! Te vérzel!

A mellkasodból tőrök állnak ki, levegőt is alig kapsz. Ahogy beleroskadsz a székbe, arcod elsápad. Az Istenért, mit segíthetek? Dolgomat feledve rohanok a törülközőért, kapkodok, össze-vissza jár a fejemben, mit is lehet ilyenkor tenni? Mit tehetek én érted, hogy elálljon a vérzésed? Ó, Istenem, most segíts meg! Szaladtamban magamhoz kapok még egy pohár vizet, hátha ez segít...

Rettegve rohanok vissza hozzád, remélve, hogy állapotod nem súlyosbodott. Zihálva lépem át a küszöböt, fogom a rongyokat, hogy a sebeidre tegyem. Eléd rogyva gondolkodom, mivel teszek jót... Hívom a mentőket!- ez cikáz a fejemben...és addig? Már kezemben a telefon, amikor rádnézek.

A szemedben nyugalom...csendben intesz a kezeddel. Tétován nézek rád, azt gondolva, biztosan nem vagy magadnál. A vizet eltolod magadtól, a törülközőkkel együtt. De akkor...? Össze vagyok zavarodva...

Dac gyúl bennem. Nem! Ezt nem engedhetem meg neked! Mit gondolsz? Segítenem kell neked! Ezért vagy itt! Vagy akkor miért épp ide jöttél? Miért, ha nem azért, hogy én segítsek neked??? Miért???

Lassan megfogod a kezemet. Pillantással mutatod, hogy minden rendben van. Hirtelen köhögés rázza meg mellkasodat, hogy fuldoklásoddal összefolyik sikoltásom, te szent Ég, miért nem hagyod, hogy segítsek?

Patakokban folyik véred, mégsem engeded, hogy tegyek bármit is. Tétovaságom erősítve bizonytalanságomat vergődve kavarog idegességemmel. Mégis...

Ahogy szemedbe nézek, azt érzem, hogy Te tudod, mit akarsz. Szemeid csendben mesélni kezdik, mi történt veled...pillantásom megakad ebben a szent "lélek"zetben, mozdulatlanságra dermesztve tenni akarásomat. Rebbenni sem merek. Mert amit mutatsz szememnek, tiszta gondolat, megálljt parancsoló...

Réges-régi történet, amit a szemedben látok...képek, történelem...

Egy másik életről mesélsz szemeddel. Méltóságos felsőségedről, aki akkor voltál, alattvalók ezrével. Nem könnyű sorssal, mert mindened megvolt. Kényelem, szolgák, béke. Asszonyok körülötted, amelyiket megkívántad, amikor..amit...

...eltakarva előled azt a gyötrelmes életet, melyet az emberek nap, mint nap éltek azért, hogy élelemhez jussanak...hogy a téli hidegben melengető tűz járja át otthonuk falait...hogy ruhát adjanak szakadt ruhájú gyermekeiknek...

fogalmad sem volt ezekről a dolgokról, mert gazdagságba születtél,ebben is éltél...

...de gyorsan eltelt ez az életed. Bársony felöltőd bordó csipkeszegélye lett hagyatékként a szegény gyerekek kukoricababáinak hajbavalója, melyet majd száz évvel később találtak a palota melletti falvak egyikében egy roskadozó viskónak szúvas szekrényében.

(Mert minden így múlik el.) Egykori fényét vesztve átalakul hasznos-haszontalan lommá, hogy a szívós anyaföld,- mint nyálunk a szánkban hasznossá emésztve ételünket- hasznos-haszontalan tápanyaggá homogenizálja azt.

Így múlt el pompázatos életed, hogy visszanemesülve a földdel aztán új életre sarjadj egy sejtként egy másik anya méhében. Hogy eztán hová születtél mind nem érdekes, de benned maradt az a tudat, az a büszkeség, az a vágy...ami folyton szít téged, lázít.

Ezt mutatják szemeid képei. Miért mutatod mindezt nekem? Szemem lesütöm, szégyenlem magam azért, amit látok. Ez a te sorsod, hogy jövök én ahhoz, hogy mindezt lássam? Mit tehetek neked, érted? Ha sebet kezelni nem engedsz, akkor mit tehetek?

Ujjaid megrebbennek, fel kell néznem a szemedbe...mást nem kérsz. Ezért jöttél.

Ez életed hozta meg a kínokat. Szép sorban adva a kínokat, pofonokat, tőröket.

Ezt akarod...És én lassan megértem, mi szél hozott hozzám. Ahogy nézlek, elkezdem megérteni az összefüggéseket az életedben. Valahogy mindenre kerül magyarázat, ok. Hogy minden, ami ez életedben történt, az válasz egy előző történésre. Hogy azért nem működik egy kapcsolatod, hiába próbálod, annak oka, hogy AKKOR...akkor egy asszonyt nem vettél észre bársonyhintódból, amikor enni kért tőled (ilyen dolgokon múlnak kapcsolatok??)...óóóó kérlek, nem akarlak elítélni...hogy tudok én ezen segíteni?

Látom az összes sebed életét, hogy került oda és miért van ott mindig.

Aztán mutatsz az ujjaddal egy sebet. A nyakad mellett látom a tőrt is, de mintha halványabb lenne a többinél, pedig mikor jöttél ez is vérzett...

A szemedben lévő aprócska könnycseppben látom viszont magam. Miért mutatsz tükröt? Talán én okoztam azt a sebet? Én szúrtam tőrt a nyakad mellett a húsodba? Aztán hirtelen bevillantod szemembe a képet, mit tettem...mikor okoztam...egyszer...le sem merem írni, akkora szégyen ez nekem...

Nincs bennem kétely, mert amit mutattál, annyira valóságos...

Ó te Szent Ég...mit követtem el... Amilyen halványan látom a tőrt, olyan élesen rajzolódik ki most az elmémben az ok...mit tehetek azért, hogy megbocsáss?

Kinyújtod a kezed felém.

Most már én kérem, kérlek fogd meg a kezem. Kérlek segíts nekem. Kérlek, mutass nekem utat, hogy kell.

Két kézzel kapaszkodok a kezedbe. Arcunkon könny csorog, zokog a lelkem...

Időtlen pillanatok telnek el egymás szemében.

Most kezdem érteni...

Csak rajtunk múlik, hogy ezek a sebek eltűnnek heg nélkül, vagy elmélyülnek, kráternyi lyukat hagyva tátongva lelkünkben. Csak rajtunk. Béke kezd lelkembe térni. Igen, ez a helyes út. Így tudok segíteni neked.

Már nincs ott a tőr, ami belőled állt ki, heg sincs, a helyén a bőröd kisimult, gyönyörű és fényes.

A szótlan csend méltóságteljes pillanattá változik...olyan szép ez így...megbocsájtottál.

Ez hát az Út....Köszönöm.

Rád nézek. Menned kell. Bár még sok tőr áll ki belőled, te már nézel új célod felé...

a következő sebedet begyógyítani...milyen erős lélek vagy...

...aki elé mer állni sérelmeinek...alázattal...

Ezer sebből vérzem magam is, tudom. Ahány ember annyi sérelem, annyi karcolás, annyi szúrás. Tehát ha ezek válaszra találnak, akkor lehullanak a tőrök és eltűnnek a hegek.

De hogy láthatok meg így életösszefüggéseket, hogy tudnék más szemébe üzenni, mint te? Hogy?

Szemedet csukva tartva kezemet a mellkasomra helyezed...

így...az érzéseimmel...a megérzéseimmel...a szívemmel, a lelkemmel...az alázatommal... 

 rám nézel: - Érted, amit mutatni akarok?

Bólintok...

de ehhez mennyi csend kell, mennyi odafigyelés, mennyi önfigyelem...

Bár a legszebb lenne, ha nem karcolna többé a szó, a tett és nem karcolnék többé senkit szavaimmal, tetteimmel.

Lehetséges volna? Vajon létezik e béke háború nélkül? Ahogy szomorúságot az öröm követi, vagy a hegyet a völgy?
Mint egy sinus görbe...

Tudnánk e teljes közönnyel élni, mint egy egyenes vonal? Vajon élet volna e az?

Szép az élet...

minden görbéjével, hullámával, fent-és lentjével...

csak lennék bölcsebb...