Ugye finom ez a kenyér? A biopiacon vettük, volt mellé kóstolónak rózsaszirom lekvár...hm...mennyei volt. Muszáj volt egy kenyeret hazahozni, kérte magát. Törj még belőle.

Te voltál Kínában? Nem is tudtam...annyi mindent nem tudok rólad...

Várj, hallom, hogy egy hirtelen fuvallat kicsapta az ablakot, megyek bezárom. Most veszem észre, hogy valaki jött, a nyitott ajtó küszöbén áll. Odamegyek hozzá, hátha nem mer beljebb jönni...

Kis kínai asszonyka vászon nadrágban, fehér ingben. Kezében bambuszkalap, szemében mosoly. Nem szól semmit, csak int a fejével, hogy kövessük...jössz velem? Hátha segítségre szorul...-de akkor miért mosolyog?

Kilépünk az ajtón, párás meleg csapja meg az arcom, érzem, hogy hirtelen magasba szökött a hőmérséklet. Körülöttem bambuszfák, egy ösvény felé mutat az asszony, ami eddig nem volt a boltocskám lépcsője alatt. Tétován nézek vissza az ajtóra, hátha van esélyem visszalépni, hiába a kedves mosoly, a hirtelen éghajlatváltozások nincsenek jó hatással az idegeimre...

Megnyugtatólag látom, hogy a boltocskám még mindig a felhők közt lebeg, tehát biztonságban vagyunk. Menjünk hát, mi bajunk eshet? Mit akarhat vajon ez a kis asszonyka?

Még mindig ott áll az ösvény szélén, a mosollyal az arcán, végtelen türelemmel tartva kezét, irányt mutatva-, arra menjünk. Te indulsz először, végre elindulok utánad...te sokkal bátrabb vagy, mint én. Odalépsz az asszonyhoz és megöleled. Te ismered őt? Elképesztő...

Valamiféle szövevényes terv része vagyok, mindig is tudtam, hogy léteznek az összeesküvés elméletek, most már bizonyosságot nyert...teljes elbizonytalanodás köde lepi el elmémet...a kertünk eltűnt, helyette itt egy liget fákkal és ösvénnyel, mint egy japán kertben...te és a kínai asszony...nem, én visszamegyek..

....de mosolyogtok, minden rendben van...akkor hát...

És ekkor veszem észre, hogy az asszony keze hová mutat. Árnyékos fák között bambusz napernyők sorakoznak. Vajon mi lehet ott? Na jó, odáig elmegyek...minden lépés után azért visszanézek, nem tűnik e el teljesen a visszavezető út. Aztán ahogy egyre közelebb érek a napernyőkhöz, már érdekel, mik azok a kosarak, amik ott vannak és már nem nézek vissza...

A kis kínai asszony megáll veled az első kosárnál és vár, hogy odaérjek. Apró pici fekete pontocskákat látok, és szürkéket...a másik kosárban apró rózsaszín fehéreket...

Nézek bele egyik kosárból a másikba, a szótlan mosolygás érteti meg velem a jószándékot...ooooóóó.......

...jártál már selyemhernyó tenyészetben?

...mert itt vagyunk...körülöttünk a bambuszfák mellett eperfák...eperfa ligetek.

Elkap a felfedezés hangulata...mindent tudnom kell...felejtve félelmem, vezessetek kérlek, ezer kérdésem van.

tudnom kell...hogy az aprócska petéből kikelt hernyócskának apróra kell szabdalni az eperfa levelét, ...hogy csak ott lehet selyemhernyót termeszteni, ahol megél az eperfa...,hogy vigyázni kell a páratartalomra, nehogy a peték elpusztuljanak...hogy amikor elég nagyok, akkor a szájszervükön keresztül termelődik a selyemszál, amivel körbefonják magukat ágas-bogas kastélyukban, hogy aztán a hosszú egyben maradt selyemszál odagombolyodhasson a szövőkeret felé...hogy ez a habkönnyű selyemkendő nyáron hűti, télen fűti, aki magán viseli...

...hogy ezután, ha selyemmel dolgozom, tudni fogom, kinek ajándékát eresztem a színekkel és gondolataimmal össze...csodálattal adózom a természet egyik hihetetlen ajándéka előtt...

Az izgatottságtól kimerülten ülök le a fűben egy nagy kerek kőre...rád nézek és a kicsi kínai asszonyra, aki helyeslően bólogat. Még hallgatom a kis selyemhernyók rágcsálását, tényleg olyan a hangjuk, mint amikor a csendes nyári eső veri a háztetőt...

(Ezt egy blogban olvastam (http://madeinsuperior.blogspot.hu/p/selyemhernyo.html)

...Aztán eszembe jutnak a gyerekeim, már biztosan hiányolnak, merre vagyok...ránézek a csuklómra, de nincs rajta óra, hogy tudnám, mennyi idő...felpillantok, akkor indulok...de hová is?

Ülünk a konyhában, még a kenyérke utolsó darabját nyújtom éppen feléd, hogy elfogadd. Nézek körül, minden a helyén...te mosolyogsz és indulsz...már nincs időd megvárni a selyemfestést, mondod, hogy majd jössz és megnézed, milyen lett...
én még mindig gondolkodva ülök a széken, azon jár a fejem, hogy vajon mi történhetett...

Azután tétován kísérlek ki, intek neked...mikor elmész, akkor kapok észbe...szaladnék utánad, hogy megkérdezzem, mi is volt ez...te is láttad...hiszen te is ott jártál velem...

de már elmentél...

Itt hagytál egy filmet a fejemben, mint Alessandro Baricco- Hervé Joncour selyemtörténetét. 

Köszönöm.

Ne haragudj, amiért ilyen sokáig elvoltam...remélem, találtál elfoglaltságot. Hogy fáztál? Ne haragudj, olyan figyelmetlen vagyok, idebenn még nincs olyan jó idő, mint odakinn. A sok eső után hiába a nagy meleg, a széles kőfalak nem eresztik be olyan gyorsan a meleget. Menj ki egy kicsit a teraszra melegedni, addig helyet csinálok a keretnek, amit hoztam. 

András Mester készítette a selyemnek, álmodni sem mertem, hogy ilyen szép lesz. Szépen meggyalulta, finomra csiszolta...pedig nagyon elfoglalt a munkájában. Olyan lett, mint egy gyönyörű képkeret. Kicsi szegecskék fogják meg a madzagot, amibe függönycsipeszek kapaszkodnak majd, hogy a selyem ki tudjon feszülni a festéknek.

Észre sem veszem, ahogy magamban morfondírozok, hogy inkább idebenn maradtál. Találsz ott a fapad alatt összehajtogatva egy horgolt takarót, terítsd magadra.

Mielőtt bármihez is hozzáérnék, odanézz...az ide-oda bújkáló madzagok kuncogva elkezdenek befűződni  a hajlott szegecskékbe...

A szemem káprázik...? A csipőfogó idetáncol hozzánk, a bécsi keringő ritmusára hajlítja ölelő karokká a csipesz eddig ölbe tett kezét. Hogy aztán mint egy édesapa, aki első bálozós lánykáját adja oda udvarlójának, úgy emelik kezüket a csipeszek a kötözőmadzag- hurkokra.

Meg sem moccanok...te is ámulva nézel...mi történik?

Egyik kedves ismerősömtől tudom, hogy nála is manók nyúlkálnak bele a munkájába. Mire megy a szappanos műhelyébe, a szappanok előkészítve, becsomagolva, fel dísz-szalagozva...a babák ruhájára a csipkék felvarrva, az asztalosműhelyében a régi bútorok felpolírozva...mint a Gloucesteri szabó meséjében...

Szám tátva maradt...a selyem kibújik a zacskóból, elegánsan siklik a vasaló alól és kisimult békével terül szét a fakeret között. Csak erre várnak a csipeszlánykák, mintha szoknyájuk csipkés szélével fülön csípnék a herceg kabátka szegélyét...mind őt akarja, nem az udvarlóját.

A szemünk láttára bontakozik ki a selyemkeret-történet, a megjelent szőke herceg, akibe minden lány szerelmes...Szegény selyemherceg majd szétreped a büszkeségtől, hogy ennyi figyelem jut számára. Egyre hangosabb a csipkeszegélyek csattogása, nagy a zaj, úgy érzem, a kezembe kell vennem az irányítást.

Csendet intek, felállok és leveszem a szekrény tetejéről a papírtekercset, amire a mintát előrajzoltam. Leveszem róla a kötést, felemelem a keretet és alágurítom a selyemnek.

...most én következek...

A levegő megáll, a madarak sem csivitelnek ebben a pillanatban. Megköszönöm.

Először a kontúrnak kell felkerülni az anyagra, hogy aztán megszáradva keretet adjon a szabadon áramló színeknek. Koncentrálok, mert selyemre nem dolgoztam még...használt ruhákra festettem kontúrral és farmerre. Ezek masszív anyagok, lentről tartást adnak. De a selyem lebeg, a levegőben rajzolok. A kontúrt csak annyira szabad rányomni, hogy az lágyan magából lendületes csíkokat húzva köröket zárjon be.

A közepén kezdem el. Virágminta, kicsike lábnyomok tipegnek kifelé. Egy fa tetején állunk, a lombok közt ezer falelet fúj a meleg szél, tavasz van. A fa törzsénél a madárnyomok felerősödve a falavelek közt madarakká változnak...és repülnek szét....szét a világba.

Tizennégy madár repül így szét erről az erős fatörzsről. Köszönetképp. Egy osztály búcsúzik így tanárnőjüktől...egy csodás kezdeményezésnek lehetek a megálmodója...

Megéheztél? Gyere, együnk valamit, addig is szárad a festék, még a jó része hátra van.

Hát bejöttél...

Ha gondolod,nézz csak szét nyugodtan... a polcokon roskadásig mindenféle kacat...hosszú évek matatgálása, kuszálódott gondolataim fésülgetése közben születtek mind.

Ha a porra érzékeny vagy, tégy egy ruhazsebkendőt az orrod elé, mert én mondom, tüsszögni fogsz...ritkán takarítok, mint a vincellér, aki hagyja, hogy a pincéjében a borosüveg ó-ra érjen a borral együtt. Pókhálók, nedves por ráaszalódása...aggodalomra semmi ok, a világban sem a por okozza az allergiát,  vagy a gyermekeinknél az asztmát...mint inkább a gondolat ereje, mely behálózza elménket. Összezsúfolódott világunkban ember legyen a talpán, aki bírja az állandó szelektív válogatást...

Ha nem takarítjuk rendesen gondolatainkat, okozhat gondot...de nálam a por egészséges.

Azt kérded a felső polcon? A madárkalitkát? Miért üres? Kacagok.

Nem akarok madarat tartani. Én nem. Beleszerettem a kalitka formájába, a padláson volt eddig. Ha csinálok majd madárékszereket, bele fogom lógatni...de az ajtócskák nyitva lesznek mindig, sose zárva...már te is mosolyogsz...jó veled nevetni.

És te? Választott kalitkádnak látod e, hogy ajtaja nyitva van?

Hogy nem az a legfontosabb, hogy egy szobába bejöjjön a fény, hanem hogy TE kiláss fénybe...hogy ha bármikor kedved szottyan kirepülni a kalitkán kívülre, azt megtehesd, mert tudod, hogy az visszavár...tárt ajtókkal. Jó így.

A szakadt vászonterítő csipkével? Nagymamámtól maradt, már egyszer bezsákoltam, hogy kidobjam. Aztán visszakérte magát.

Igen...Mama. A csodás zöldséges rizs, amit főzött, a kertjében a körömvirág...csak ezért lett nálam is...Utolsó találkozásainkor a kórházban agyvérzéssel édes fejében a még ép kezével írta egy papírra: "...a krizantémokat átültetni..."-fontos feladatom volt akkor...mielőtt...

Tőle kaptam Apámat, akinek keze tehetsége, állandó alkotói vívódása már a fiaimban is dolgozik. Benedek a kertben vesződik egy szélsárkánnyal...igen, erről beszélek.

Maradj nyugodtan, el kell szaladnom pár háznyira tőlünk, van egy kedves Műhely, hozom a selyemfestő keretet, amit a kedves Műhely dolgos-szorgos Családja készített nekem...a napokban sokszor fogom körüljárni az asztalra fektetve...ha megvársz, elmesélem, mi kerül a selyemre.

Hallottad, hogy ütött egyet a kakukkos óra?

Ha gondolod, gyere sétáljunk a kertben, meglátod, esőben is szép odakinn. Az oldalsó ajtónál tettem ki neked egy gumicsizmát, lépj bele, hogy ne légy sáros. A falépcső mellett jobbra van egy nagy esernyő, várj, a fejed fölé tartom, a kezedbe adom, mindjárt megyek utánad. Nézz szét kicsinyke kertemben...

Szeretem a fűszereket....Évek óta próbálok uborkát, paradicsomot, paprikát, sárgarépát nevelni, de épp hogy csak mutatóban van a gyerekeimnek, hogy tudják, nem a boltban terem a papírtálcában, matricával a hasán...

Egyedül a fűszerek fogadták el a kertemet.  Próbaképpen tettem ide-oda, az illatuk miatt. A sok használt tégla, mind a házból jött ki építkezéskor, hát leraktuk ösvénynek. Emiatt a sok kanyargós ösvény...És még több fűszert szeretnék.                     Mert a fűszerek ideszerettek.

A kedvencem a rozmaring. Van, hogy kimegyek a nagy bokor mellé, ami már a derekamig ér. odabújok hozzá és magamba szívom az illatát...a béke illata...és a sült húsé (kedves szomszédok ilyenkor szemet hunyjatok felettem...)

Kérlek, vigyázz ebben a hatalmas csizmában, minden léptedre, mert könnyen eleshetsz ezen a keskeny tégla ösvényen...     ez a Jelen kertje...a buddhista filozófia tanítja a Mostban maradást....maradj a jelenben...és akkor nem maradsz le semmiről... Hiszen a múlt már emlék, a jövő csak feltevés, remény...a MOST a fontos. Ez a kert itt tart. A jelenben. Engem biztosan...   De csak mert FÉLEK, hogy elesek...vannak jobb módszerek is ám....

Ezért gyere, megmutatom a kis tavat, már nyílik a rózsaszín tavirózsa, drága férjem édene...nézd csak, csapatban úsznak az aranyhalak. Az ablakból látták a gyerekek, hogy egy galamb őrzi magának a tavat. Ha arra lépked egy rozsdafarkú, hogy igyon a tóból, a galamb addig ugrál a fehér köveken, amíg el nem hessegetni.

Bolond galamb...ahogy elszáll a dolgára, a kicsinyke madár alig várva odalibben és peckesen végigugrál egészen a belső agyagszobor válláig...

Most magadra hagylak a kertben...csak ülj le a tető alá a fonott kerti bútorra  nyugodtan, már jó idő van, kisütött a nap, minden annyira nyugalmas...csak pihenj...örülök hogy itt vagy.

Én bemegyek a boltocskámba, mert most már tudom, mire van szükséged.

Önmagadra.

Ha majd bejössz utánam, esetleg máskor is, mesélek én is...

Kedves Vendég!

Hallom, ahogy a kis boltom ajtócskája fölött megcsendül a picike réz csengő, ahogy beléptél.

Isten hozott.

Itt vagy kicsinyke ékszerdobozomban, ami éppen csak akkora, mint egy erdei madár odúja. Fapadlón jársz, könnyű lépteid hangjának üzenetét hozza a csendülés, örülök, hogy idetévedtél. 

Ha megengeded, szeretném végigvezetni a szemed a polcokon, lásd, itt minden rólad szól...rólam...rólunk...

Kérlek foglalj helyet ott a kényelmes fotelben, a kancsaringós lámpa alatt. Már kikészítettem Neked a repcemézes menta teát, amit a kertben szedtem reggel. Pihenj nyugodtan, nem kell hogy beszélgessünk...   ...a csend a legjobb tanácsadó.

Én is csendben dolgozom tovább...egy régi kopott asztal ad nekem helyet, hogy dolgozhassam rajta. Sokat esik mostanság odakinn, ezért a kis lámpa a kezem fölött mindig ég, hogy minden apró fontos részletet lássak. Gondolataim a kezemnek erőt adva öleli körül az Anyagot. Volt már agyag is a kezemben, varrógép textillel, üvegfesték, selyemfesték, ceruza, ecset, kalapács, és most a gyurma....csoda anyag ez...aprócska tűvel formálom a ki a virágokat, arcokat...és egy aprócska szerszámmal, amivel régen a fogászok dolgoztak...egy személyes emlék...

ooóóó........látod mennyire figyelmetlen vagyok, mennyit beszélek mégis?

Bocsánat...inkább elhallgatok. 

Ha neked kedved van mégis, mesélj...hogy telnek a napjaid? Szeretem a hangodat hallani.

Hangtalan kérdéseimre válaszolsz.

Van e időd magadra?

Ebben a kavalkádikus rendszertelenségben szelíd csendet találnod?

Találod e a békét a világban, a helyed ebben a nagy univerzum kirakósának darabkájaként?

El tudod e fogadni az Elmúlás hihetetlen öntörvényűségét?

Símogat e az Elengedés nyugtató borogatása?

Megtanultad e már a tengert elsimítani,

az esőt felmelegíteni,

a szelet csendesíteni,

a forró napsütést lágyítani,

a tüzet éberen kordában tartani...? 

Mesélsz. Tele vagy izgalommal, annyi minden ér odakinn...az a milliónyi csoda ami már benned él tapasztalásként...mennyi kacagás...mennyi felfedezés...

De várj csak egy pillanatot...

...azért meghallottam azt a vékonyka hangocskát is ám...

...szeretnék rá figyelni egy picit...kicsit jobban hallani őt...

Mert ő szerintem, aki igazán mesélni szeretne.

Mesélj pici hang...te vagy a hang benned, aki érti, hogy az életünket kölcsön kapjuk. Kapunk egy hajót hozzá, amiben védve vagyunk, amíg végighajózunk a bölcsesség szigetéig. És a hajóban sokszor nem értjük miért van az a nagy vihar odakinn...

Kicsi hang, miben segíthetek?

Csorog az arcomon végig a könnyem...átérzem, mennyire nem könnyű neked...

Csendben dolgozva hallgatlak tovább...